A Molecular Ecology Resources folyóiratban leírták, munkájukkal egy régóta fennálló problémát oldhatnak meg.

A folyadékokkal teli üvegcsékben őrzött, ritka állati minták nem véletlenül kaptak ilyen kezelést, hiszen részét képezik a természettudomány történetének. Viszont, a konzerváláshoz felhasznált vegyületek – mint például formalin – folytán ezek a teremtmények nem éppen ideális alanyai a DNS-extrakciónak és –szekvenálásnak az örökítőanyag nagyarányú töredezettsége miatt.

Nem lehetetlen DNS-t kivonni ilyen állatokból, de a kutatók szerint meglehetősen időigényes, és a minták általában nem nyújtanak elegendő hasznos adatot.

Tanulmányukhoz 10 idős kígyópéldányt használtak fel, amelyeket illetően szinte semmilyen genetikai anyag nem lelhető fel a nyilvános gyűjteményekben. Mindegyikből kivontak egy apró májmintát, amelyet felhevítettek. Ezt követően a szövetet felemésztő enzimet vetettek be, ami lehetővé tette az örökítőanyag kivonását.

Módszerükkel mindegyik kígyóból – némelyik több mint száz éves, az egyiket, a Xylophis stenorhynchus indiai fajt pedig sosem tanulmányozták genetikailag – be tudták gyűjteni és szekvenálták a DNS-t.

Az eljárással kinyert információ birtokában frissíteni tudták az evolúciós kapcsolatokat a kígyók családfáján, valamint több ezer genetikai markert tudtak vele katalogizálni a korai 1900-as évekre visszamenőleg a kígyófajoknál. Elmondásuk szerint az eljárás minimálisan invazív, és a maradványok védve maradtak a későbbi kutatásokhoz.

Közleményükben kifejtik, a természettudományi múzeumok kihalt fajok igazi tárházai. Sajnálatos, hogy az 1800-as években a természettudósok még nem olyan elemzésekhez gyűjtötték be a példányokat, mint amelyeket ma alkalmaznak. Az új módszerrel viszont olyan nagyon koros, vagy kihalt fajoktól gyűjthetnek be genetikai anyagot, mint a tasmán erszényes farkas, a dodó vagy éppen az elefántcsontcsőrű harkály.