A betlehemállítás a karácsony elmaradhatatlan része. Nem csak a templomokban, köztereken, de sok családnál is ott található a karácsonyfa alatt, segítve az egykori események átélését. Így van ez a petőfiszállási Jójárt Rozáliánál is. A népi iparművész saját kezűleg szalmából és csuhéból készítette el családja betlehemét.

Jójárt Rozália alig egy évtizede költözött Petőfiszállásra. Szalmából és csuhéból készült alkotásai révén gyorsan megismerték és megszerették a falubeliek, akik elismerésük jeléül a helyi értéktárba is beválasztották. A hetvenegy éves asszony szerényen, különös alázattal mesélt hobbijáról, a szalmafonásról.

– Több mint 60 éve csinálom, a nagymamától tanultam. Nyáron mindig elkísértem a kúthoz, ahonnan az ivóvizet hordta. Jó messze volt a kút, közben ha elhaladtunk egy gabonatábla mellett, akkor a nagymamám mindig szedte a szalmát, a kalászt, összekötötte és fonogatta, miközben a karján volt a két üres kanna. Mindig csodálattal néztem, hogy mi mindent tudott szalmából fonni. Vittünk haza is, otthon is csinálgatta. Kislányként ez nekem nagyon tetszett, ezért ellestem a nagymamám tudományát – mesélt a kezdetekről Rozika néni.

– Egész életemet végigkísérte a szalmafonás. De ha nem volt szalma, akkor fűszálból fontam. Annyira benne volt a véremben, hogy mindig fonnom kellett. A szalmafonásban találtam meg az örömömet. Asszonyként azonban sokáig nem csinálhattam. Csak akkor jutott rá több időm, amikor kiröpültek a gyerekeim. Egyszer az egyik újságban találtam egy felhívást, olyan embereket kerestek, akik tudnak aratókoszorút készíteni szalmából. Jelentkeztem és küldtem alkotásokat Törökszentmiklósra, ahol kiállították a beérkezett műveket. Ez volt az első alkalom, hogy a munkámat díjazták, különdíjat kaptam. Sőt, még az aratókoszorú mellé csatolt levelemet is felolvasták – idézte fel a kedves emléket Rozika néni, aki ezután egyre több kiállításon vett részt. Konferenciákra járt, hogy tanuljon másoktól, más hagyományokat. Rendszeresen járt a szegedi múzeumba, hogy kutasson, hogy a hagyományok szerint készíthesse el alkotásait. Időközben belépett a Dél-Alföldi Népművészeti Egyesületbe, ahol nagyon sok segítséget kapott. Biztatásukra kezdte zsűriztetni munkáit, így 2004-ben megkapta a Népi Iparművész címet.

– Így haladtam lépésről lépésre. Megtanultam a csuhéfonást, babát, virágot, rózsákat csináltam. Jártam a budai várba, a Mesterségek Ünnepére, ahol nagyon szerették a munkáimat, sorban álltak a virágjaimért. Ez adott erőt és lelkesített, hogy szebbet és szebbet csináljak. A szalmafonás révén számos országba eljutottam. Kétszer voltam Finnországban, jártam Csehországban, Erdélyben, Németországban, Örményországban és Lengyelországban is – részletezte Rozika néni, aki a legemlékezetesebb megrendelést a Vatikánból kapta.

Fia veszi át a stafétát Rozika nénitől
Rozika néni fiával, Egonnal él együtt egy régi tanyasi iskolában. Azt reméli, hogy fia viszi tovább a nagymamai örökséget. Abban bízik, hogy a szalmafonásban Egon is megtalálja majd az örömét.

– Egyelőre ritkán veszi kezébe a szalmát. Az is csoda, hogy él. Négy éve ugyanis súlyos motorbalesete volt, csupán egy százalék túlélési esélyt adtak neki az orvosok. És lám, itt van. Mindent újra kellett tanulnia, de ma már szalmát fonni is tud – mesélte az asszony. Mint mondta, erős hite és türelme mindig átsegítette a nehézségeken. Egon ápolása és lábadozása alatt nem sok ideje jutott a fonásra, de ma már együtt készítik a szebbnél szebb szalmadíszeket.

Forrás: BAON