A műsorral felidézése került egy eseménysorozat, amely annyiféle, ahány ember ahányféleképpen megélte. Ez az ünnep magába sűríti mindazt, amit a magyarság kívánt, amit magának követelt. Az ünnep a hősiesség jelképe tanítás arról a nemzeti egységről, amely a felkelés tüzében egyéni és közösségi áldozatok között született. 1956 október 23 és november 4 között alig két hét volt csupán, amely egy pillanatnak tűnik a történelmi időkben, de még egy ember életében is. Nekünk azonban 1956 ősze nemcsak egy rövid történelmi esemény volt, hanem szellemi, lelki, erkölcsi magatartási mintaként szolgál mindannyiunk és a jövő generációja számára. Ötvenkilenc év eltelte után őszinte tisztelettel és megbecsüléssel emlékezünk a forradalom hőseire, köztük azokra a félegyházi polgárokra, akik feledve minden veszélyt és félelmet a közösség élére álltak, hirdették az ember szabadságát. Tisztelegjük emlékük előtt!

Az ünnepség felvezető beszéde után, Csányi József Kiskunfélegyháza polgármestere szólt az emlékező egybegyűltekhez. Megbecsüléssel méltatta azokat a honpolgárokat, akik az 56-os forradalom és szabadságharc idején életüket adták a nemes ügy érdekében.
„1956 október 23-án egyetemisták, munkás fiatalok, gyári dolgozók, értelmiségiek döntöttek úgy, hogy a nemzeti függetlenséget választják az idegen elnyomás helyett. Az egyetemi diákság országszerte tiltakozását fejezte ki és a szervezkedés tömegmozgalommá vált. Az új élet reménye, a Sztálin diktatúra megdöntése városunk fiatalságát is magával ragadta. A Petőfi Gimnázium harmadéves tanulója, a félegyházi diákmozgalom vezetője Fekete Pál tüntetést szervezett, és versekkel buzdította társait. Saját költeményét 1957 májusában a ballagási ünnepségen mondta el.” Csányi József polgármester e mondatokkal és a vers soraival tisztelgett 1956 hősei előtt.
„Vigyétek szét az iskolából szívetekben a szikrát, mely a nemrég elhamvadt nagy lángból maradt, amely a nagy októberért bennünk lobogott. Vigyétek szét és hirdessétek, ahol jártok mindenütt, hogy lángra gyúlva a szikra még ég.”

Városunk díszpolgára Juhász István beszédével mély megrendüléssel kapcsolódott az ünnepi megemlékezők sorához. Köszönetét fejezte ki, hogy amit 25 éven keresztül a katedrán nem mondhatott el, azt most megteheti. Arra a históriai kérdése, hogy valójában mi történt 1956 októberében Magyarországon, egy hazájából számkivetett magyar költő adta meg a választ a Mennyből az angyal című költeményével. „Meghasadt az égbolt, mert egy nép azt mondta, elég volt. És a leigázott Magyarország szembefordult a szovjet kommunista birodalommal, a hazug parancsuralommal, és fegyverrel követelte vissza a teremtőtől kapott jussát, a szabadságát, hogy a hazájával, saját nyelvével, hitében, hagyományaiban élhessen.”

E magasztos sorok után Juhász István visszatekintett az 1945 tavaszán történt eseményeke, amikor véget ért a II. Világháború. „A harckocsik romjai mellett virágok nyíltak az omladozó házak kapuiban. Az élet élni akart. Békére, szabadságra, biztonságra vágyott mindenki az országban és tiszta szellemre, igazságra, olyan eszmére, amely felemeli az embert közelebb Istenhez. És jöttek az átkos 50-es évek, a Rákosi korszak, a Moszkvából irányított diktátorok, terror tisztviselők, pártmunkások, megvásárolt Júdások és pokollá tették a tisztességes emberek életét. A koncepciós perek, a beszolgáltatások, a kitelepítések, a börtönök, az akasztófák, a megfélemlítettek, a testi-lelki megnyomorítottak országává tették Magyarországot. A Rákosi diktatúra az életben való gyönyörködést vette el az emberektől. Sötét, vigasztalan volt az a korszak. Az emberek éheztek, fáztak és féltek. A romokból hősies erőfeszítésekkel újjáépített országban a nemzet nagyobbik része idegennek, számkivetettnek érezte magát. A hazugság országa lett Magyarország. Halál szaga volt az életnek. Az ország vezetői, akik a szovjet kommunista birodalom minden aljasságot vállaló helytartói voltak, nemcsak a földet, a műhelyt, a boltot a katedrát vették el jogos tulajdonosaitól, hanem kommunista dölyfükben el akarták venni a hitünket, a múltunkat, a nyelvünket, a hagyományainkat is. Az ezer éves magyar államiság megsemmisítésére törekedett leplezetlenül. És egyszer csak sötét lett. A történelmi napfogyatkozás tört országunkra. Már a remény is meghalt, amikor a kozmikus sötétségből felragyogott 1956 csillaga. 1956. október 23-án, azon a verőfényes kedd délután feltámadott a tenger, a népek tengere Budapesten.”

Juhász Istvánt Buda Ferenc Kossuth-díjas költő követte az emlékezők sorában. A magasztos mondatok után városunk vezetői, a pártok, civil szervezetek, fegyveres testületek elhelyezték koszorúikat és mécseseiket Czakó József emléktáblájánál, illetve azt udvaron 56 emlékére készült kopjafánál.