De változatlanul helye van a hagyományos szabadföldi termesztésben, már csak azért is, mert az itt termett gumó beltartalma gazdagabb, lombja pedig különösen sok C-vitamint tartalmaz. (A fiatal karalábé leveleit a spenóthoz hasonló módon készíthetjük el.)

Az ásványi anyagok közül mész és foszfor található benne jelentős mennyiségben. Gyöngéje, hogy nem savanyítható (mint a többi káposztaféle), és alkalmatlan konzervnek. Gondot jelent hosszabb idejű tárolása is, erre leginkább a hosszú tenyészidejű fajták használhatók.

A karalábé – a káposztafélékhez hasonlóan – tápanyagigényes, különösen a nitrogén- és káliumellátottságra kényes. (A túlzásba vitt nitrogéntrágyázás azonban növeli magszárképződési hajlamát.) A vetésforgóban az első, trágyázott szakaszba kerüljön. Fényigénye közepes (ami elsősorban hajtatási szempontból fontos), mint ahogyan a hőigénye is, azonban a palántakori huzamosabb idejű hideget nehezen viseli: ez is előidézheti a korai magszárképződést.

Palántáit áprilistól ültethetjük ki.

A korai fajták tenyészterület-igénye 25-30 x 25, míg a késeieké 30-40 x 40 centiméter. Ha vásároljuk a palántát, tudjuk meg, mikor szedhető, illetve milyen tulajdonságú fajtát kínálnak. Fontos, hogy a karalábépalántát ne ültessük mélyre. Ültethetjük ásóval, ültetőfával, az ültetést minden esetben alapos (beiszapoló) öntözés kövesse.

A hosszú ideig tartó szárazság éppúgy megviselheti az állományt, mint a tartósan csapadékos időszak.

Mivel a karalábé gyökérzetének zöme a felső 5-10 centis talajrétegben helyezkedik el, aszályban az ültetvény gyakoribb öntözést kíván.

Az egyenletes vízellátás kulcskérdés, mert ha megbomlik, a gumó fölreped. Száraz viszonyok között a karalábé később válik szedhetővé és kevésbé lesz zsenge („fás” jelleget ölt).