Vajon mennyire kitöltött sor, hogy optimista vagy pesszimista ember lesz-e belőlünk? Jó hír, hogy ha erősen akarjuk és teszünk érte, pesszimizmusunk megszelídíthető.

A legmerészebb becslések szerint is legalább a személyiségünk fele nem örökletes, hanem tapasztalataink által íródik. Az örökletes hajlam sincs kőbe vésve, ám erős ellenállással kell szembeúsznunk, ha ki akarunk térni előle. Az elmúlt évtizedek kutatásai szerint nincs egyértelműen génjeinkbe kódolva, hogy optimista vagy pesszimista szemmel tekintünk a világra, közvetetten azonban örökségül kapjuk ezt a szemüveget.

Pszichológiai szempontból az optimizmus egy gondolkodási keret, működésmód, melynek tartópillérét a személyes énerőnkbe vetett hit alkotja. Nem tagadja a kellemetlen érzések létezését vagy a kudarcok kockázatát. Az optimista ember két lábbal a földön állva hisz abban, hogy képes lesz megbirkózni a nehézségekkel az életében, és – lehetőségeihez mérten – a legtöbbet fogja kihozni belőlük. Az optimisták nem többek és nem kevesebbek, mint a pesszimisták, ám van egy lényeges különbség közöttük: életük történéseit más logika mentén értelmezik.

Nem születünk pesszimistának, sőt ez a tulajdonságunk nem is fakad közvetlenül a valóságból. Mindannyian ismerünk a jég hátán is megélő optimistákat és jó dolgukban is mélabús pesszimistákat. A pesszimizmus csupán a valóság egyfajta értelmezése. Az amerikai Martin Seligman, a pozitív pszichológia úttörője szerint a dolgok okaira vonatkozó „értelmező stílusunk” gyermekkorunkban alakul ki, mégpedig a számunkra fontos személyekkel átélt tapasztalatokon keresztül.

Szüleink, tanáraink gondolkodásmódja saját életük történéseiről, illetve velünk kapcsolatos kritizálási stílusa valósággal belénk ivódik indirekt tanulási folyamatok következtében. Például kisiskoláskorban a rossz jegyeket a képességek hiányára visszavezető tanár, vagy az önmagát rendszerint fennhangon szidó szülő („Milyen ostoba vagyok!”) egyaránt pesszimista értelmezést tanít a gyereknek.

Az optimisták gondolkodása három dimenzióban tér el a pesszimistákétól, amikor magyarázatot adnak egy velük történt jó vagy rossz eseményre: az okok állandósága (állandó vagy ideiglenes), hatómezeje (specifikus vagy általános) és helye (személyes vagy külső) mentén.