A magyar történelem kiemelkedő eseményei zajlottak 1956-ban Magyarországon. Egy aprócska, de elszánt nemzet felemelte fejét és nemet mondott az elnyomásra, és szembeszállt a világ akkori legnagyobb birodalmával. Évről-évre őszinte tisztelettel és megbecsüléssel emlékezünk a forradalmár hőseinkre, köztük mindazokra a félegyházi polgárokra, akik a közösség élére álltak és hirdették a szabadságot.

Dr. Szabó Gyuláné Matyók Katalin, a Móra Ferenc Gimnázium tanárnője a történelmi események ismertetése helyett személyesebb és rendhagyóbb emlékező beszédet tartott az ünnepségen.

- Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik még nem éltek 1956-ban, de mégis közel érezhetjük magunkhoz azokat a napokat, mivel lehetőségünk volt szemtanúkkal találkozni itt Kiskunfélegyházán.

Említhetném Pongrátz Gergelyt, aki öt testvérével együtt harcolt és a Corvin-közi srácok utolsó főparancsnoka volt, vagy Wittner Máriát, aki a börtönben átélt megpróbáltatásairól beszélt a Móra Ferenc Gimnázium diákjainak néhány éve.
Az „Élünk” című illegális újság 1956. december 4-én így írt: „A magyar nők már jó néhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket.”

Azoknak a nőknek az emlékét szeretném felidézni, akik ugyanúgy fegyvert fogtak, mint a férfiak, akik sebesülteket ápoltak, akik nemzetőr igazolványokat állítottak ki, ebédet osztottak, teát főztek a felkelőknek, röpcédulákat gyártottak, maguk is megsebesültek, megkínozták és börtönbe vetették őket. A nők többsége minden bizonnyal otthon maradt, legfeljebb kenyérért állt sorba, szorongva várta haza a férjét, gyerekét. Mégis számos névtelen nő és leány hőse van 1956-nak, a legújabb kutatások szerint sokakat név szerint is ismerünk.

Milyen volt nőnek lenni 1956-ban? Féltek-e azokban a napokban, hónapokban? Féltették-e fiaikat, vőlegényeiket, férjeiket, apáikat? Székely Dezsőné Sebestyén Mária, ahogy a pesti utcákon nevezték a Hosszú Mari visszaemlékezése szerint „Ha bajban vagy ne félj, mert akkor ér a legnagyobb baj. Nem szabad félni, cselekedni kell.” Ő vöröskeresztesként a rádiónál és az utcákon mentette a sebesülteket és sok nőhöz hasonlóan egyszerűen belesodródott az eseményekbe.

Wittner Mária így emlékezett vissza ezekre a napokra: „Semmi tudatosság nem volt bennem, amikor odamentem. Persze, ha én olyan nagyon elégedett lettem volna az életemmel, ha nekem olyan nagyon tetszett volna az, ami volt, akkor valószínűleg nem kötök ki a barikádokon.”
A Blaha Lujza-tér környékén egy utcai felkelő csapat tagjaként egy megsebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor egy szovjet géppisztolyból halálos lövés érte. Nevét az „1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottai és ártatlan áldozatai, akiket ebben a sírkertben temettek el” feliratú márványtáblán lehet megtalálni a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

Az október 23-i tüntetésekről készült fotókon, filmkockákon lelkesen skandáló, vidám, fiatal nőket láthatunk, azonban egészen más volt a december 4-i néma tüntetés a Hősök-terén, amelyen több ezer nő vett részt, tiltakozva a szovjet hadsereg egy hónappal korábban történt bevonulására, amellyel kezdetét vette a forradalom vérbe fojtása.

A megtorlás során hat nőt végeztek ki, Angyal Józsefné Friedl Valériát, Csontosné Kenderesi Máriát, Magori Máriát, Mányi Erzsébetet, Michalidesz Györgyné Ócsai Máriát és Tóth Ilonát. A többeket életfogytiglani, vagy 15 éves végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték – mondta el beszédében a gimnázium tanárnője.

Az ünnepséget a Móra Ferenc Gimnázium diákjai (Brimo Minan 11/B. osztályos tanuló és Toldi Brigitta 10/B. osztályos tanuló) gitárzenével kísért énekükkel tették meghitté és bensőségessé. Felkészítő tanáruk: Bozóné Rosta Eszter volt.