Fábián Fanni a Szegedi SZTE tanulója nemrégiben tért haza Közép-Olaszországból, ahol egy Macerata nevű kisvárosban folytatott tanulmányokat az Erasmus+ program keretein belül.

A 20 éves lány az egyetem Bölcsésztudományi Karán tanul, olasz szakon így került ki ez év január 31-én Közép-Olaszországba, ahol eredetileg 5 hónapot tartózkodott volna. A kialakult helyzet miatt azonban úgy döntött hazajön.

Hogy élted meg a járványt odakint?

- Amikor kimentem a járványból szinte még semmi sem volt érzékelhető, hisz ekkor még meg sem közelítette Olaszországot. Pár hét múlva hallottam az első híreket, hogy az északi részeken már tombol a koronavírus. Ekkor többnyire mindenhol bezártak az iskolák és eltörölték az összes rendezvényt, eseményt. Sajnos - úgy ahogyan én sem - senki sem vette komolyan a kialakult helyzetet és számos bulit, összejövetelt tartottak a fiatalok. Mindenki ráért utazgatni az iskolák hiánya miatt.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy hazautazol?

- Amikor hallottuk, hogy a járvány terjed az ország közepe felé. Illetve akkor, amikor pontosan ugyanannyi fertőzött volt a mi kis (42 209 népességű) városunkban, mint egész Magyarországon. Úgy gondoltuk, hogy tanácsos lenne inkább hazamennünk. Pár napnyi álmatlan éjszaka után megszületett a döntés: elindulunk.

Ez azonban már nem volt olyan egyszerű igaz?

- Ez így van. A repülőjáratunkat törölték és addigra már olyan szintű lezárások voltak mindenhol, hogy gyakorlatilag Magyarország már semmilyen módon nem fogadott Olaszországból érkező járatokat. Ezen a ponton mérhetetlen tehetetlenséget és csalódottságot éreztem. Segítségért fordultunk az Olaszországba kitelepült magyar római valamint milánói konzulokhoz. Természetesen az itthoni Nagykövetséget is megkerestük.

Tudtak Nektek segíteni, valami biztatót mondani?

- Sajnos nem. Gyakorlatilag semmilyen segítségre nem tudtunk számítani. A saját felelősségünk volt, hogy elindulunk-e számolva azzal, hogy a hazáig vezető út számos országon keresztülvezet, melyek bármelyikében ott ragadhatunk határozatlan ideig.

Mégis el akartatok indulni. Miért vállaltátok a rizikót?

- Egy hét várakozás és otthoni karantén után már biztosak voltunk abban, hogy bármilyen formában is, de haza akarunk menni, hisz jelenleg ami Olaszországban folyik az borzalmas és ki merem jelenteni: EMBERTELEN.

Hogyan, milyen módon sikerült végül elindulnotok?

- Péntek (2020. március 20.) este érkezett a hívás a Magyar Nagykövetségtől, hogy indul egy hölgy bérautóval délről. Azt tanácsolták vegyük fel a kapcsolatot vele, hátha be tudnánk csatlakozni hozzá. Ekkor éreztem először azt, hogy szülőhazám - Magyarország – nem hagyja magára állampolgárait. Igaz nem buszról vagy repülőről gondoskodik a hazajutásunk érdekében, hanem lehetőséget ad arra, hogy összefogva, együtt, kisebb csoportokban jussunk vissza Magyarországra.

Egy kicsit sem féltetek mi lesz majd az úton?

- Őszintén szólva, ekkor már végig sem gondoltuk azt, hogy mekkora kockázat elindulni autóval végig az országon. Felhívtam a hölgyet, aki másnap délután jött értünk. Összepakolni már nagyon nem kellett, hisz akkor már több mint egy hete álltam készenlétben.

Mesélj az útról!

- Természetesen hosszú (15 óra), fárasztó és megterhelő is volt, hiszen maszkban és kesztyűben kellett lennünk egész úton. A szlovén-magyar határon egyszerű lázmérés volt maszkos beöltözött emberekkel. Kérdezték, hogy merre tartunk, de személyi igazolványokkal igazolva magunkat semmilyen problémánk nem volt. Végigutaztuk Szlovéniát, majd másnap 10 órakor értünk a szlovén-magyar határhoz, ahol a maszkban és kesztyűben lévő rendőrök kérdezték, már szinte rutinszerűen, hogy honnan jöttünk, Szlovéniából? Amikor válaszoltunk nekik, hogy nem, egyenesen Olaszországból, egy pillanatra csönd lett. Hátrébb léptek egy métert és az egyik csak annyit kérdezett "Ez most komoly?". Onnantól konkrétan úgy féltek tőlünk, mint a tűztől. Sokáig időztünk, mert a szokásos lázmérés mellé még rengeteg papírmunka várt ránk.

Mikor hazaértél, mi volt az első teendőd? Jelentkezned kellett valahol?

- A rendőrök úgy tájékoztattak, hogy minél hamarabb haza kell érnem a lehető legkevesebb emberi találkozás nélkül. A határon beregisztráltak a rendszerbe így jelenleg az egész rendőrségi hálózat tud az itthon létemről. Hivatalos hatósági matrica van kiragasztva az ajtóra, hogy belépni tilos. És jelenleg minden nap jönnek ellenőrizni, hogy itthon tartózkodom-e.

Mesélj arról, hogy most miként telnek a napjaid?

- Mivel jelenleg már itthon is megkezdődött a távoktatás és a kinti egyetemem is folyamatosan elektronikus formában küldi az órai anyagokat - és én párhuzamosan csinálom a két félévet - egyáltalában nem unatkozom.

Nem nyomaszt a bezártság?

- Emeletes házban lakom anyukámmal, aki erre a két hétre elköltözött, tehát ténylegesen egyedül töltöm ezt az időt. Mielőtt megjöttem bevásárolt nekem, szóval nincs gond az ellátással. Mivel eléggé le vagyok most foglalva így nem élem meg negatívan magát azt, hogy el vagyok zárva. Úgy fogom fel, hogy kaptam egy kis időt végiggondolni a dolgaimat és a terveimet a jövőre nézve. Nem vagyok beteg, semmiféle betegségre utaló tünetem nincs, így nem akadályoz semmi sem abban, hogy tanuljak és fejlesszem képességeimet itthon, a négy fal között.

Sajnos Te már megtapasztaltad Olaszországban a jelenlegi helyzet végkimenetelét. Jobban félsz, mint most az itt élő emberek?

- A jelenlegi helyzettel kapcsolatban félelmem talán csak annyi, hogy ha itthon sem veszik komolyan a helyzetet, nagyon gyorsan hatalmas nagy probléma lehet. Én szemtanúja voltam annak a hanyagságnak, amit az olaszok csináltak és láttam azt a folyamatot, ami idáig vetetett, ahol sajnos ma tartanak.

Mit tanácsolsz nekünk, akik még nem tapasztaltuk meg azokat a szörnyűségeket, amiket Te láttál? Mit tudunk tenni, hogy nálunk ne következzen be a legrosszabb?

-Bár sokan nehezen élik meg most ezt az időszakot, de ha pozitívan nézzük a dolgokat ebben a rohanó világban lehet tényleg kellett már egy kis "stop", hogy az emberek kicsit észrevegyék magunkat. Ha a környezetvédelmi szempontokat is számításba vesszük, akkor pedig - még ha nehezünkre is esik - de láthatjuk a jó oldalát a leszerényedett forgalomnak. Egy pici vigasz ebben a szorongató helyzetben, hogy tisztább a levegőnk, amióta nem jönnek-mennek az autók, buszok mindenhol. Lássuk meg ezt is és ebből talán erőt meríthetünk a további küzdelmekhez.

A legfőbb tanácsom azonban az, hogy használjuk bátran a technika vívmányait, ha tehetjük, dolgozzunk, vagy tanuljunk otthonról, és csak ha nagyon szükséges, akkor menjünk ki az utcára! Így talán megmenekülünk azoktól az állapotoktól, amit más ország a hanyagsága miatt nem tudott kikerülni.