Jól ismert kép a hazai egészségügyből: tömött sorok az orvosi rendelő előtt, majd hosszas várakozás után az orvos egy néhány perces röpke vizsgálattal „túl is ad” a betegen, aki zavarodottan tekintget körbe: ennyi idő alatt sikerült is kivizsgálni, mi a bajom?

Sokkal több időt igényelnénk mindnyájan az orvostól, és ha tehetné, ő is szívesen elbeszélgetne velünk a betegségünkről, tüneteinkről, mert jól tudja, hogy a gyógyulásban és a megelőzésben is milyen óriási szerepe van a felvilágosításnak, amit úgy is hívnak: betegoktatás.

Azokban az országokban, ahol elég szakembert tud megfizetni az egészségügy, külön szakterületnek számít a betegoktatás, amit egy erre specializált orvos illetve más, felkészült specialista végez. Évszázados gyakorlatot változott meg ezzel, hiszen az orvosra az emberek sokáig úgy néztek fel, mint egy csodatévő személyre, az orvos pedig jóságos, leereszkedő atyáskodással látta le a betegeket, és a varázsát kölcsönző titkokat megtartotta magának. Ennek azonban komoly egészségügyi kockázata van: tegyük fel, hogy egy beteg fejfájás panaszával megy el az orvoshoz, aki közli vele, magas a vérnyomása, majd a kezébe nyom egy receptet: „ebből 3x1-et tessék bevenni!”. Hogy mi a magas vérnyomás, hogyan alakul ki és mit eredményez, arról a betegnek fogalma sincs, mert az orvos erről nem világosította fel. A beteg egy idő után már úgy gondolja, jól van, a fejfájás megszűnt, így hát a gyógyszert is abbahagyhatja. Aztán egy szép napon meghal egy infarktusban, amit meg is előzhetett volna az, ha kicsit tájékozottabb a saját betegségével kapcsolatban, és nem hagyja abba a gyógyszeres terápiát.

Ezt az összefüggés láncolatot ismerték fel a gyógyászatban, ennek hatására kezdték átalakítani a beteg-orvos viszonyt egy partneri, együttműködő, egymást kölcsönösen támogató rendszerré, és ezért vált például Finnországban, vagy Hollandiában, ahol a kórházak 80 százalékában dolgozik külön betegoktató, de számos más, fejlett országban is a gyógyítás részévé a betegoktatás. Természetesen nálunk is folyik betegoktatás, hiszen mindenki, aki a gyógykezelés folyamán valamilyen ismerete ad át a betegnek, az betegoktatást végez: a nővér, aki megtanítja, hogy a cukorbeteg miként adja be magának az injekciót, a sebész, aki tájékozatja a beteget a közelgő műtét szövődményeiről, vagy a gyógytornász, aki a lábadozás során kezelt betegnek megtanítja, hogyan mozgassa a tagjait a gyógyulás érdekében.

Betegoktatás magyarosan
Magyarországon ha lassan is, de kialakulóban van a betegoktatás kultúrája. Az orvosok és a betegekkel foglalkozó szakemberek egyre több olyan impulzust kapnak, ami alapján új felfogással foglalkoznak a páciensekkel –ha vár erre idejük. Nálunk ugyanis krónikus orvoshiány van, ami miatt a doktorok rendkívül túlterheltek, a páciensekre éppen ezért igen szűkre szabott időt tudnak csak fordítani. Hiába igényelné a beteg a felvilágosítást, és hiába adná is meg ezt az orvos, ha egyszer nincs rá se idő, se energia. Ugyanakkor nem az orvos a tudás egyetlen kútfeje: napjainkba a betegeknek számtalan információforrás áll a rendelkezésére – például az internet, ahol egy kis keresgélés után egészen biztosan találunk releváns és megbízható információkat a betegségünkkel, annak tüneteivel és kezelésével kapcsoltban. Amíg a betegellátás rendszere nem javul, és az orvosoknak szűkös az ideje, tanácsos saját magunknak is rákeresni ezekre az információkra, hiszen minél tájékozottabbak vagyunk, annál jobb az esélyünk a gyógyulásra.